Ma nehéz szívvel keltem. Megint egy kontroll. Utálom őket, már 10 éve keserítik az életemet. Ez most ugyan egy fokkal jobb lesz.  Most az "iron-man"-es lábam ellenőrzik. A dokit is bírom. P. főorvos magas, jó megjelenésű 40-es férfi, olyan bizalomgerjesztő megjelenéssel. Sokat mosolyog, kedves, lelkiismeretes fajta. Amikor egy korábbi kontrollon észrevette, hogy tele vagyok kiütéssel, rögtön kérdezte, hogy mióta vagyok ilyen. Mivel traumatológus főorvosként, igazgató helyettesként ez nem az ő szakterülete, ezért telefonálgatott, hogy mi okozhatja a bajt.  Mivel alul-felül műtve voltam, és így nem voltam igazán mobilis, felvette a kapcsolatot a háziorvosommal is (aki előtt szintén le a kalappal) és együtt próbáltak megoldást találni. Ilyen orvos Ő!

Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, rájöttem nincs mese, indulnom kell, irány a kórház. Lassan meg is érkeztünk. A jó öreg 400 ágyas. Férjem kitett, és ment tovább a dolgára, én pedig megindultam befelé. Számolni sem tudom, hogy hány műtéten és kontrollon jártam már itt.  Ahogy belépek, a szokásos rutin: maszk, kézfertőtlenítés, majd lázmérés lenne -de hála égnek bekrepált a műszer. Rohanok a traumatológia felé. Az elején még nézelődök, vizslatom a komor arcokat, a türelmetlen tekinteteket.  Aztán a mammográfia előtt meglátok egy kendős hölgyet. Nagyot szúr a szívem. Szürke arccal, meggyötörve, de türelmesen várakozik. Tudom mit érez, és hogy hogyan érzi magát. Inkább lehajtom a fejem, látni sem akarom a vizsgálót, ahol életem legrosszabb híreit közölték velem.  Sietősre vettem a lépteim. Megérkezek a recepcióhoz. 9.00 van. Pontos vagyok, mint mindig. A hölgy a szokásos módon ül a helyén. Fel sem néz. Köszönök, semmi reakció. "Járványügyi nyilatkozat? " - Kitöltöttem ! -feleltem és nyújtottam a kezébe. - "Kihez jött?"  - P. főorvos...-vetettem oda (ha ő így, hát én is). - "Adatokban változás?"- Semmi feleltem gyorsan.- "Folyosó végén balra"- mondta unottan. Már meg sem köszöntem. Rájöttem, hogy ő csak unottan, tőmondatokban tud beszélni. Megyek tovább a hosszú folyosón, odaérek a rendelőhöz,  vagy 100 ember várakozik, ülőhely szokás szerint nincs. Csak állok és nézem az embereket. Szinte mindegyikük feje lehajtva, a telefonjuk kijelzőjét bámulják. Ahogyan így elnéztem a tömeget, azon gondolkodtam, hogy vajon mit csináltak az emberek akkor, amikor még nem volt mobil telefon, és várakozniuk kellett. Ahogy ezen morfondíroztam, nyílt az ajtó, és P doki állt ott tanácstalanul vizsgálva a tömeget. Mikor észrevett, a szemüvegén át felvonta a szemöldökét amolyan- "ahh megvan" arckifejezéssel. Odalépett hozzám, egy papírral a kezében. - "Csókolom Laura, mi újság, hogy van? -kérdezte. - Köszönöm jól, feleltem, majd elégedetten nyújtogattam felé a lábam. -"Helyes, és a másik? A másik problémával is minden rendben?"- Igen, feleltem mosolyogva. Örültem, hogy emlékszik rá. - "Jól néz ki! Szuper a séró! Tetszik így, nagyon vagány"- mondta, én udvariasan megköszöntem, majd nyúltam a kezében lévő papír felé. - Röntgen és aztán vissza Önhöz? -"igen igen" - felelte mosolyogva. -"várom".  A röntgennel gyorsan végeztem, bár most  másik szinten csinálták, nem ott ahol eddig. - "a törés még látszik. De lassan ki kéne venni a lemezt." - Mikor? Kérdeztem ijedtem. -"mikor akarja?"  - Leginkább soha, de ha muszáj, akkor inkább legyen ősz. -" rendben. Egyszer csak felhívjuk és majd megbeszéljük az időpontot." Picit még érdeklődött felőlem, hogy amúgy mi újság velem, majd mondott pár dolgot a műtétről, aztán elköszöntünk. Egy óra alatt végeztem! Sosem végeztem még 1 órán belül a 400-ban.  Mégiscsak szép ez a nap!

Kisiettem az épületből, és amíg vártam a férjem, sétáltam egyet. Hideg volt, de nem zavart. Elkanyarodtam az épület mögé.  Itt már nem is olyan nyomasztó. Sok a növény, padok mindenütt. A dolgozók ide jönnek dohányozni, amint van egy kis szünetük. Itt ők is olyan mások. Hívják a családot, egymást kínálják az otthoni sütivel, vagy csak mereven bámulnak cigivel a kezükben át a nagy semmibe. Az udvarból átlátni az orvosi egyetem kertjébe. Halkan szűrődik át valami jó zene és nevetés. Annyira belekúszik ez a vidám hang az ember fülébe, hogy azon kaptam magam, hogy már az egyetem parkjában sétálok. A mellette lévő oviból is átszűrődik a gyerekek boldog kacaja. A park szép, növények, egy kis mesterséges tó szerű képződmény, rendezett fű, padok. Kezd kisütni a nap. Séta közben körbenézek, mindenhol fiatalok. Lábtengóznak, ping-pongoznak, frizbiznek, egymást ugratják, nevetgélnek. A csúcs a mászófal elé felépített sörös rekesz torony. Ezen másznak fel. A rekeszek borulnak, ők nevetnek. És mindezt délelőtt fél 11-kor csütörtökön....még józanul. Csak hallgatom a zenét, nézem őket, és elgondolkodom, hogy vajon azok az orvosok is ilyenek voltak egykor, akik ma kiégve, gondterhelten, kimerülten sietnek a dolgukra a 400 folyosóin? Leülök egy padra. Amíg ezen gondolkodom, egyszer csak egy bozontos srác fut felém. Kicsit olyan hipszteres. Nike szabadidő nadrágja trehányul lóg rajta, kék pólója feszül a felső testén. Hullámos tincseit söpri az arcából, mosolyogva közelít. Lenézek a földre, a labda felém gurul. Felállok, és a műtött lábam belső lábfejével visszapasszolom neki a labdát. Érdekes, nem is fáj. "Köszi szépen"- feleli mosolyogva, és már megy is tovább a lábtengó. 

Ha már felálltam, elindulok vissza. A zene és kacajok folyamatosan halkulnak. A 400 szigorúan magaslik fölém. A hátsó udvar még ugyan kellemes látvány a szememnek a növényekkel, padokkal, de ahogy haladok előre, lassan a látóterembe kerülnek a mentők, betegtaxik és kerekes székek. Eszembe jut, hol is vagyok....lehangoló. Ahogy hagyom el az épületet, azon gondolkodom, hogy milyen nagy a kontraszt. Egy parkoló és egy udvar  jelenti a határmezsgyét  a betegség, a sírás, a fájdalom, valamint a fiatalság, a jókedv, vidámság és az ÉLET között. És ezek a fiatalok a napfényes oldalról kerülnek át ide (és az ehhez hasonló intézmények egyikébe).  Szép lassan kialszik a fény a szemükből, a gondtalan nevetést felváltják a nehéz szavak, amiket ki kell mondaniuk. A zenét felváltja a beteghívó hangja. Kiégve bolyonganak a kávéjukkal a folyosókon. Kimerülten állnak cigivel a kezükbe az épület mögött, és mereven bámulják a másik oldalt. .. Már értem, hogy a recepciós miért csak tőmondatokban tud beszélni.